Az elpusztíthatatlan, koporsóval el nem földelhető, örökéletű szerelem és gyűlölet keserűn izgalmas regénye ez a könyv. Van a szerelemnek és gyűlöletnek ilyen furcsa fajtája, amely erősebbnek látszik magánál az embernél is, amelyben egy ember a másikkal teljesen és mindörökre - valami érthetetlen és rejtélyes metafizikai sűrűsödés következtében - egybefonódik. Az életben így szeretni és gyűlölni csak egyszer lehet. Az efajta szenvedély elől nincs kitérés, mint ahogyan a hajó sem tud kitérni a váratlanul rátörő tajfun elől. A természet végtelen erői, a szél, a víz és végzet kegyetlen lesbenállása és harca, a hajó és a déli szél öröktragédiájú találkozása ez a regény. Őszinte rajza a magányosságra ítélt, bizalmatlanná vált modern léleknek, akinek egyedüliségét semmiféle barátság és szerelem nem törheti át, legfeljebb megkeserítheti szerelem és gyűlölet. Szomorú és mégis gyakori tragédia, amelynek fájó disszonanciáját azonban harmonikus befejezés oldja föl, mert hőse a legmélyebb ponton eszmél rá az élet valódi értelmére, a szennyen túli fényre, hogy nem elég a világot átélni, újjá kell teremteni - ha kell, az utolsó percben - mélyen, belül, láthatatlanul. Akkor szabadul föl és győz, amikor kiállja az utolsó próbát. Visszanyeri újjászületett, megtisztult emberségét és megszerzi magának az elégtételt, amit nem a hatalom, csupán a beismert gyöngeség adhat meg. Az az alázattá szelidült gőg, amikor az örökös magány először töri át az áhitatnak különös érzése: végre nincs már egyedül, mert tetteit és mozdulatait maga a Végtelenség figyeli.