Az élet folyamatosságából szemlélve a színház kiemelt hely és pillanat [...] kicsit mint ünnep a hétköznapok között [...] amikor az idő azzal töltődik fel, hogy testileg-lelkileg készülődünk, készülődöm, este érkezik a közönség, amikortól nem ugyanazok a „valóság" határai, mint tegnap és ma, mert megváltoznak attól, hogy itt vannak a nézők, és arra az időre ugyanarra figyelünk, ugyanazon nevetünk.
Mégis, az a közös világ - a Budapesten kialakult második nyilvánosság -, amire mi apellálhattunk volna, nem volt valós tér, csupán illúzió. Pedig Dohány utcai megmozdulásaink és megszólalásaink ezt a közös világot érintették. Ez lett volna a mi szobaszínházunk igazsága, ami nem a jó, hanem az élő színház kritériuma.
Mi azért maradtunk fenn tizenöt éven keresztül, mert a színházi alkotómunkában és az életben is egymásra voltunk utalva - Budapesten eleinte csak nem fogadtak be, azután pedig betiltottak, New Yorkban eleinte idegennek, azután pedig csodabogárnak néztek -, mert egymás énjét keresztezve ideig-óráig szerettük egymást, mert a gyerekeinket a kivándorlás után évekig közösen neveltük, és nem kérdeztük meg tőlük, hogy tetszik-e vagy sem, mert jobb volt egymás ellenére is színházzal próbálkozni, mint egymás nélkül mással foglalkozni, mert azt képzeltük, hogy a siker biztosítja a megélhetést.