Tempus

Részlet:

A lővérekre rálehelte sorvasztó csókját az ősz. Csodálatos színekben pompáztak a fák és az utak. A Váris zajos kedvével elrohant a síró őszi szél. Ráterpeszkedett lomha szárnyával a villákra a köd, mint nehéz bánat a lélekre, Arany fákról arany levelek hulltak alá. Arany lett az út, zörgő színarany. Kopaszodtak a fák, Minden kincsüket elszórták. Öregen, szegényen zörgették gallyaikat.
A Honvéd-úton az egyik kertajtó nagy robajjal csapódott be. Egy férfi állt meg előtte. Gondolkodott, Nem tudta mitévő legyen. Csábította az őszi erdő elmúlást éneklő varázsa, a természet csodatemplomának ezer szépségről zengő ígérete. De félt a magánytól. Emberek után vágyott, hiszen a magány és egyedüllét őrjítő unalma elég sokáig volt már kísérője az életúton.
... Lassan megindult lefelé a városba az aranylevelekkel párnázott úton. Csizmája nyomán sírón sodródtak össze a falevelek.