Klingsor utolsó nyara

Hermann Hesse 1919-ben, a magánéletében bekövetkezett krízisek és az első világháború traumája után, új életet kezdve írja részben van Gogh-ihletettségű, expresszionista elbeszélését új lakhelyén, az egzotikus dél-svájci Montagnola egyik kissé romos palazzójában. A Klinsor-elbeszélés alapértelmezése a szorongás és a rettegés, a főhős pusztító élete pedig kétségbeesett küzdelemmel és versenyfutás az elmúlással, a halállal. Klingsor azért szorong és retteg, mert művészetével egy újfajta ábrázolást, a megélt és hiteles, expresszív képi lélekábrázolást kívánja megfesteni az ellentéteket megszüntető, idő és tér korlátait szétfeszítő, örökkévaló pillanatot: a duálissá hasadt élet feloldását a visszanyert Egységben. És amíg ez nem sikerül, Klingsor szenved és elkeseredetten küzd. Amint "megvilágosodik", és sikeresen megküzd az önarcképpel is, megnyugodhat, mert: "Hitte, hogy ebben a portréért megvívott küzdelemben nem csupán egyetlen ember sorsa és számadása forog kockán, hanem általános elkerülhetetlen, alapvető emberi dolgokról van szó. Érzete, ezúttal hatalmas feladat, sors vár rá, s minden korábbi félelme és menekülése, minden mámora és botorkálása ettől a feladattól való félelem és menekülés volt. Megszűnt immár a félelem, a menekülés, nem volt más, csak szaladni előre, hadakozni, győzni és elpusztulni.
Klingsor győzedelmeskedett és elpusztult, szenvedett, kacagott, foggal, körömmel küzdve halad előre, gyilkolt és meghalt, szült és megszületett."