Kacsó Balázs

Előszó
Részlet a műből:

I. VAK ANTAL MÓZES.
A patakfalvi út nem sáros. Különösen ilyen késő tavasz idején. Igaz, döcögős. Nagy kövek állanak ki itt-ott s nem kényelmes a szekerezésre, de szép, mert réten kanyarog keresztül a Gáron-patak völgyében. Partjait öreg fűzfák és sűrű fűzbokrok szegélyezik, díszítik.
A hargitai langyos szél tiszta, ózondús levegőt és a Nyikó-völgy tavaszi virágainak illatát hozza azzal az egyedüljövő utassal szembe, ki Patakfalvára igyekszik.
Mikor avemáriára harangoztak, akkor indult a szomszéd faluból. Az este nem zavarta. Még jobb, kellemesebb ilyenkor az út, mert nincsen szekérjárás. Az út szélén tapogatózva halad. Csak lassan, vigyázó, óvatos lépésekkel s az édes virágillat mámorossá teszi lelkét és a harang hangja ott cseng fülében folyton, pedig már rég elhúzták.
- Csak otthon lennék már! Otthon . . . Annánál . . . Vájjon vár-e? Vajjon él-e? Es ha igen, megismer-e?
Félénk remegés rázta meg: - jaj, hátha nem! - Hiszen álom volt csak a mult. Álom . . . szép tündérálom. És az álom mindig elszáll. Hátha az én multam is feledésbe ment . . .
Egy kő kinnebb állt a többinél. Megbotlott benne, de nem esett el, csak álmodásából felrezzent.