Forog az esztendő kereke

Ha a magyar népszokások összegező feldolgozásainak anyagát regionális megoszlás alapján vizsgáljuk, rögtön feltűnik az erdélyi vonatkozások alacsony hányada. Ennek nyilvánvalóan az volt a fő oka, hogy 1949-ben a kolozsvári egyetemen megszűnt a néprajzi szakképzés, s a második világháborút követő évtizedek totalitárius művelődés- és tudománypolitikája egyáltalán nem kedvezett a népi vallásossággal szorosan összefonódott ünnepi népszokások kutatásának. Ennek eredményeképpen az erdélyi magyar jeles napi szokásokról máig sem készült el összefoglaló szintézis, és az elvégzett előtanulmányok sem nevezhetők túlságosan bőségeseknek.
Az eddig megjelentetett tájmonográfiák közül csak két jelentősebb szakmunkát említhetünk. A Kriterion Könyvkiadó 1984-ben jelentette meg Seres András Barcasági magyar népköltészet és népszokások című kötetét, majd utána 1986- ban a Kalotaszegi ünnepek Vasas Samu és Salamon Anikó által közösen készített szintézis már csak a budapesti Gondolat Könyvkiadó jóvoltából láthatott nyomdafestéket. Feltűnő módon éppen a Székelyföldről, a leghomogénebb erdélyi magyar etnikai terület kalendáris szokásrendszeréről nem készült egyetlen nagyobb ívű tanulmány sem.
Barabás László tudományos vállalkozását a fenti tények már eleve dicséretesnek minősítik. A székelyföldi ünnepi népszokásokról (pl. a marosszéki farsangi játékokról, a húsvéti határkerülésről vagy a pünkösdi királynéjárásról) eddig megjelent szaktanulmányai ilyen irányú megszállottságáról, sokoldalú szakmai felkészültségről tanúskodnak. A sóvidéki magyar népszokásokról szóló könyve hézagpótló munka, alappillére egy jövendőbeli, az egész erdélyi magyar szokásvilágot összegező monográfiának.
Könyvében elsősorban a leíró módszert követi. Céljának a megbízható adatközlést tartja, munkáját forrásműnek szánta. Pontosan rögzíti a szokásrendszer dinamikáját, amely éppen a hordozó társadalmi közeg, a sóvidéki emberek szociális, gazdasági, művelődési életében, világ- és értékszemléletében végbemenő változásokat tükrözi.
A népszokásokkal foglalkozó írások nagyobbik része rendszerint megelégedett a jeles napok ünnepi rítusainak, cselekvéseinek bemutatásával. Barabás László monográfiája túllép ezen a fesztivizáló szemléleten. Leírásaiból kikerekedik egy többségében földműves, falusi társadalom időhasználata, a mezőgazdasági év sajátos tagolása. Éppen ezért az ünnepi kalendárium csak keret, viszonyítási pont, amihez igazítani lehet a hétköznapok profán cselekedeteit: szántást, vetést, betakarítást, szórakozást, lakodalmat stb. A modern ember lineáris időszemléletével szemben a gazdatársadalom mindig ciklikus időhasználattal rendelkezett. Éppen ezért a sóvidéki kalendáris szokások is az örök újrakezdés metaforáinak tekinthetők.