Bársony István (1855-1928) az irodalmi igényű vadászelbeszélés első nagyhatású írója a magyar irodalomban, aki évtizedeken át a polgári középosztály különösen kedvelt szerzői közé tartozott. Legjobb írásaiban a vadászat azonban csupán ürügy arra, hogy az erdők, mezők, nádasok világáról beszélhessen, és hogy az urbánus környezetben élő olvasók figyelmét felkeltse a természet iránt. E "hangulatozások" révén - ahogyan a szépirodalommá stilizált rácsodálkozásait önmaga emlegette - a nyüzsgéstől megcsömörlött városlakók romantikus elvágyódását szólaltatta meg. Az ismeretszerzés élvezetére mutatott személyes példát, miközben a fűszáltól a rengetegig és a hangyától a medvéig a látnivalók kimeríthetetlen sokaságát részletezte gyakorta lírai novelláiban. "A természetről csupa igazságot írok, költői mezbe öltöztetve" - fogalmazta meg hitvallását.
Hosszú írói pályája során Bársony István mindvégig vonzódott a különös emberekhez, és előszeretettel állított rendkívüli sorsokat, illetve élethelyzeteket balladai hangulatú anekdotikus elbeszéléseinek középpontjába. A szenvedéseknek és a gyengeségeknek e titokzatos, izgalmas, esetenként humoros történeteiben a vadászat szinte mellékes esemény. Az érintetlen természet valósággal megbabonázza hőseit, hogy aztán vadsága és nagyszerűsége egyaránt visszatükröződjön tetteikben. Az olvasó minduntalan azzal a szerzői meggyőződéssel szembesül, hogy a még feltérképezetlen, úttalan vadon is könnyebben kiismerhető, mint a legegyszerűbbnek látszó emberi természet.
A kritika elismeréssel fogadta e sajátos vadászelbeszéléseket, amelyekben Bársony István - a természet rajza mellett - a hangulatfestés és a lélektani ábrázolás terén is remekelt. Ezekből a kortárs Gozsdu Eleket, Petelei Istvánt és Lovik Károlyt, valamint a legjelentősebb követőjét, Fekete Istvánt idéző írásokból állítottuk össze kötetünket.