"Csaknem négy évtizeden át, egészen a haláláig túsznak, elítéltnek tekintette magát. A félelem nőtt vagy apadt, de soha nem szűnt meg teljesen" - írja Szolomon Volkov Sosztakovicsról, arról a különleges tehetségű orosz zeneszerzőről, akinek élete hátborzongatóan példázza a 20. századi orosz művészsorsot. Sosztakovicsot nem gyilkolták meg, még csak a Gulag Szigetvilágban sem kellett élnie, sőt volt idő, amikor afféle hivatalos szovjet zeneszerzőnek, majdhogynem kirakati bábunak tartották... s közben mégis évtizedekig a rendszert titokban megvető orosz művészek, értelmiségiek bálványa volt, akinek "ellenállásából" erőt meríthettek. Pedig nem volt ellenálló. Ő kizárólag művész volt, zeneszerző és emellett roppant nagy bölcsességű ember, amint ez a visszaemlékezéseiből kiderül. A hetvenes években, nem sokkal a halála előtt mondta el emlékeit Volkovnak, az ifjú zenetörténésznek, aki az általa jóváhagyott kéziratot Nyugatra csempészte és - megállapodásukhoz híven - már a zeneszerző halála után, 1979-ben megjelentette. A könyv azóta több mint húsz országban számos kiadást ért meg, s a Sosztakovics-legendárium egyik alapdokumentuma lett. És persze sokkal több is annál. Sosztakovics alighanem írónak is kiváló lett volna - e könyv lapjain a kedvenceit, Gogolt, Csehovot és Zoscsenkót felidéző erőteljes stílusban, hol maró gúnnyal, hol egy megfáradt bölcs szívfájdító keserűségével meséli el a szovjet kommunizmusra olyannyira jellemző bizarr anekdotákat. S ezekből az anekdotákból kikerekedik egy nagy művész különös élete éppúgy, mint a 20. századi szovjet és orosz zene története, s végső soron a sztálini rendszert kisebb-nagyobb megalkuvásokkal túlélő, de a tisztességét közben mindvégig megőrző ember erkölcsi krédója is.