Sokféle arcát láttam a Havasnak. Ismerem szelíd koratavaszi hangulatát, amikor az első virágfejek előbukkannak a foszladozó hótakaró alól. Kopogott fejemen, hátamon, nem egyszer, az áprilisi dara-eső, ez a kegyetlen, sebeket ejtő havasi jégverés, melynek zajára a dürgő fajdkakasnak torkán akad a szerelmes szó és az imént még hetykén szétterpesztett legyezője, sustorgó szárnyai is, elkedvetlenedve csukódnak össze.
Találkoztam az anyává lett Havassal, aki mellének édes málna-levét, húsos füveinek tápláló erejét, testének epilobium illatát, forrásaínak üdítő italát pazarlón osztogatja harmatos hajnalokon szarvasborjaknak, őzgidáknak, visongó vadmalacoknak, lompos medvebocsnak, míg bozótos ölének hűs rejtekében feketerigó matarász kicsinyei körül, öklömnyi mókus kötődik császármadárral 9 a nyest-mama döglött vakondra kuporodva tanítja kölykeinek a rágcsálás-tudományt.
És láttam, amikor a Havas, kánikula idején, dús mellű anyából eszeveszett némberré változik, ki fellázadva vérével táplált családja ellen, tűzzel, füsttel, korommal, viperák halálos mérgét öklendezve magából, dől reá mindenre, aminek lába, szeme, szíve van.
És láttam a Havast vezekelni, fekete kendővel homlokán; vállát, derekát esőcsuhába burkolta, fetrengett sárban, mocsokban, míg felette veres .villámok csattogták az ítéletet.
