Dedikált példány.

Natália újra mesél, csupa olyan dologról, amit mindannyian jól ismerünk - felnőttek és gyerekek-, ami nap mint nap megtörténik velünk. Magunkra ismerünk, a szomszédunkra ismerünk, a barátunkra az oviból, a suliból - és arra is, akit utálunk (bocsánat), aki zavar minket aki fenn hordja az orrát, aki csak magára büszke. Átélhetjük - Natália pontos képeket mutató fantáziájával szállva - milyennek is látja és érzi (érzékeli) egy kék lufi a világot, a mi világunkat. (Cicák, rózsák, kaktuszok: kerülendő veszélyek...) Kavarognak körülöttünk az ismerős mesék is-Csipkerózsika, Hamupipőke -, lufisítva.
És lassan-lassan ráébredünk, hogy a másik - aki nem én vagyok - mit is érezhet? Hogyan is láthatja? (Mit? A világot, engem és önmagát.) Talán nem csak én vagyok a világ közepe? Talán ő is az?
A humor szövi át - nyelvben és képben - Natália maguktól repülő szavait, és még Lufifer is megjavul (a nagy feketemágus). Lufirenzébe repülünk az ezüstszínű lufihercegnővel, ahol a szerelmével eltöltött kalandos hét után részt vehetünk az esküvőjükön, egy igazi léggömbmenyegzőn is.