Világoskamra

Egyszer régen a kezembe került Napóleon legfiatalabb öccsének, Jérome-nak egy fényképe (1852). Döbbenten mondtam magamnak - s döbbenetem azóta sem csökkent -:"Ezek a szemek, amelyeket most látok, még látták a Császárt." Néha beszéltem erről a nagy rácsodálkozásról másoknak is, de mivel senki sem osztozott benne, sőt senki nem értette (az életben sokszor maradtunk így egyedül), elfeledkeztem róla. A Fotográfia iránti érdeklődésem elmélyült. Kijelentettem, hogy a film ellenében szeretem a Fotográfiát, de nem tudtam különválasztani a kettőt. Nem hagyott nyugodni ez a kérdés. "Ontológiai" sóvárgás fogott el, mindenáron tudni akartam, mi a Fotográfia "önmagában", milyen lényegi vonás különbözteti meg a másfajta képektől. Ez a sóvárgás azt jelentette, hogy a technika és a mindennapi gyakorlat evidenciáit leszámítva, a Fénykép napjainkban tapasztalt, félelmetes mértékű elterjedése ellenére sem voltam biztos abban, hogy a Fotográfia létezik, hogy van saját "géniusza".