Suomi

Előszó

Gyermekkorom óta valami csodálatos, érthetetlen érzelmi kapcsolat fűzött Finnországhoz. Mint pécsi kisdiák megvettem Budenz finn nyelvtanát, és vesződtem a nehéz, szárazon és tömören tudományos könyvvel, amelyből szabályokat lehet ugyan tanulni, de nyelvet, természetesen nem. Azután elolvastam mindent, amit Suomiról írtak. A Kalevalát vagy ötször. Megismerkedtem történelmével, irodalmából annyival, amennyivel lehetett - igen keveset fordítottak magyarra - a nép életével, művészetével, földrajzi viszonyaival. A föld egyetlen országa sem érdekelt annyira, mint Finnország. Fiatalos álmaimat, vágyaimat ebbe a távoli, vágyva-vágyott álomországba helyeztem. Úgy szerettem, mint a hazámat. Volt egy föld, amelyen a valóságos életemet éltem, s egy másik, ahol minden az ábrándok fényes csillogásában, szebben, jobban és tisztábban ragyogott. Fantáziámban odamenekültem. "Suomiban ez nem így van" - mondtam, ha túlságos keserűség, csalódás vagy fájdalom ért. "Suomiban kellene élnem" - mondtam, amikor összeroskadással fenyegettek a tűrhetetlen terhek...
Suomi később sem vesztette el misztikus ragyogását. Éveken át ápolgattam magamban a tervet: elmegyek, megnézem. Ha csalódom benne, az is jó, legalább végképp kigyógyulok a szebb, jobb, harmonikusabb és emberibb élet lehetőségébe vetett hitemből. Ha pedig nem csalódom, még jobb. Legalább megerősödik a szebbe, jobba, tisztábba és emberibbe vetett hitem, s könnyebben viselem el hétköznapjaim és kötelességeim súlyát. Az ábrándokról kevesebbet beszéltem, de annál izzóbban vágyakoztam utánuk. Sohasem kívánkoztam Franciaországba, nem érdekelt Németország, Olaszország is csak egy-két esztendeig. Nem vágytam az Óceánon túlra. De csendesen és forrón vágyakoztam Finnországba. Ha igaz, hogy az írónak két világa van, akkor az én egyik világom Finnország volt.
Vajon most, hogy finnországi útamról visszatértem, érzek-e csalódást? Erről szólnak az utazásomról feljegyzett beszámolók. 

Fekete/fehér fényképekkel.