Pipaszó

Előszó

Hát már a pipa is szól?
Igenis, hogy szól. De nem azt az alig hallható kedves kis sercegését értem, mely a fodrosra vágott, illatos, aranyszínű dohány lassú parázslásából ered, hanem a csendesen felszálló, selymesen kékes pipafüstben megjelenő fátyolszerű képeket, melyek emlékezetünkből isten tudja hogyan kerülnek elő és egészen halk hangon beszélnek, amit csak akkor hallunk meg, ha körülöttünk minden csendes, csak a pipa szól...
Mindezt tulajdonképpen hiába mondom nemdohányos embertársaimnak, de még az ideges cigarettázók s a jómódtól duzzadó szivarozók sem egészen értik meg, mert nem érezhetik át a pipázás békés báj.át, mondhatnám költészetét. Pipás embernek nyugalom kell, sőt egy bizonyos kényelem is; és idő, sok idő. Magaslábú bár-ülőkéken hadd szívják a »gyorsfogyatékú füstszippancsot«, de jó karosszékbe, kandalló mellé mégis csak illendőbb és alkalmasabb a jó öreg pipa.
Ha ideges vagyok, nem tudok pipázni; ha pipázom, nem vagyok ideges. Szenvedélyes politikai viták vagy szerelmi ömlengések nem valók pipaszó mellé, azonban »derűs emlékek egy változatos életből« így adhatók elő (és fogadhatók el) a legkönnyebben.
Ég a pipám, lassan száll füstje és fokozatosan bontakoznak ki belőle régi emlékeim.