Elveszett mesék könyve

„Örömujjongás harsant megannyi torokból. íme, a föld, amit Kulullin meglocsolt, karcsú hajtást hajtott, ennek kérgéből áradt a nagy aranyszín fényesség. De a hajtás terebélyes lett hamar, hét óra alatt csodás formájú fává növekedett, és ágalombja alatt a valák népe jól elfért. Törzse szépen, hibátlanul növekedett, semmi sem törte meg kérgének simaságát, amely halvány sárga fénnyel izzott, magasan a föld felett. Aranyfényt sugárzó nagy faágak növekedtek minden irányba, és az ágakon ragyogó szélű zöld levelek jelentek meg. A fából már erős, tiszta fény áradt, de ahogy a valák bámulták, a fa pazar bőséggel virágozni kezdett: az ágakat arany virágok hosszú fürtjei lepték el, mint miriádnyi apró lámpa, s csúcsból édes hangok kíséretében a fény a földre hullt.
Tizenkét órája volt már, hogy kihajtott Lindeloksé, s ekkor valami más fényesség támadott, a sárga aranyba tiszta ezüst villanások hasítottak, hát a valák mit láttak, hogy odanéztek: a fények onnét szökkentek, ahová Silindrin folyama ömlött. Gyöngyszín kérgű gyenge hajtás tűnt elő a földből, és Laurelinhez hasonlóan fürgén növekedni kezdett, és növekedése közben Laurelin sápadni kezdett, virágainak ragyogása halványult, míg végül lágyan, álomszerűen izzottak csak: a másik viszont megerősödött, látták mind a körülállók, hogy alakra kezd olyan szép lenni, mint társa, sőt, mintha az Aranyfát feledtetni akarná büszkén, mintha már szebb is lett volna; törzse formásabb és karcsúbb, kérge selymes, felső ágai vastagabbak és szerteágazóak, lombozata dúsabb, sűrűn növő nagy kékeszöld levelei dárdahegyekként meredeztek."