A szerelem művészete

Bevezetés

Az antik költészet fényes diadémjából egy remek csiszolású, szivárványos ékkő hiányoznék, ha Ovidius hires tankölteménye, az Ars Amatoria elmerült volna az idők árjában. Ezt érezte nyilván a középkor is, mikor a latinság nagy klasszikusai mellett a szerelem tetrateuchosának is helyet adott a kolostorok könyvtárszobáiban és kétségtelen világiassága ellenére féltő gonddal átmentette az aszkézis komoly és nagyságos századain.
Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43-Kr. u. 17) a római irodalomnak az a költője, aki az augusztusi aranykorból átvezet az ezüstkorba. Az aranykor nála idősebb halhatatlanjai, Vergilius és Horatius még harcolnak a kifejezésért. Súlyos mondanivalójuk olyan, mint a kemény véső: küzdelmes munkával faragja ki örökérvényű mondatait a nyelv bazaltjából. Ovidiusnál a forma már szinte az öncélúságig fellazult. Lebegő könnyedséggel fogad magába minden mondanivalót, vagy mert ez lett kisebb igényű, vagy mert a nyelv - a Vergilius óta eltelt nem is egész emberöltő alatt - úgy megérett, hogy amit költő gondol vagy érez, mind maradéktalanul elmondhatóvá vált.